游子吟

孟郊 751-814

慈母手中线，游子身上衣。

临行密密缝，意恐迟迟归。

谁言寸草心，报得三春晖。

Yóuzǐ yín

Mèng Jiāo

Címǔ shǒuzhōng xiàn, yóuzǐ shēnshang yī.

Lín xíng mì mi fèng, yì kǒng chí chí guī.

Shéi yán cùn cǎo xīn, bào dé sān chūnhuī.

Vándor sóhaja

Meng Jiao (751-814)

Az anya gyengéd kezében fonál; A fiú testén már vándorgúnya.

Induláskor még sűrűn öltöget; Tépelődik, de soká tér vissza!

Zsenge fűszál csak a gyermeki szív; Fizetni a napsütést nem tudja.

吟 (yín): a kínai irodalomban egy dal- vagy versformát, egész pontosan éneket, sóhajt, kántálást, elégiát jelent.  

Meghallgatható:

https://www.youtube.com/watch?v=Pserisy-BqY&ab_channel=qingshengzhang

Meng Jiao a Közép-Tang-korban élt, szegénység, folyamatos tragédiák és kudarcok közepette. Apját korán elveszítette, az édesanyja nevelte fel nagy nyomorban. 46 évesen tette le a hivatalnoki vizsgát, sokadjára. Versei ridegek, komorak, tele az élet nehézségeival. Ezt a verset a költő 50 éves kora körül írta, már elég idősen, és nem borús hangulatú, hanem éppenhogy vidám, mert kapott egy alacsony rangú hivatali állást Liyang városában, és ezzel úgy gondolta véget vet a sokévtizedes nyomorgásnak. Első dolga az volt, hogy odaköltöztesse magához édesanyját. A vers tehát hálás visszaemlékezés a múltbeli búcsúkra, amikor az anya még a sötétben is varrta a ruháját a bizonytalan jövőbe induló fiának. Meng Jiao rájön, hogy képtelenség visszafizetni vagy meghálálni mindazt a jót, amit a szülő tesz a gyermekéért. Ezért ezt a verset Kínában megtanítják a gyerekeknek az iskolában, hogy ezzel is előtérbe helyezzék a konfuciánus tanítást, a szülő tisztelete az első. 

(A magyarázat forrása a https://baike.baidu.com/ oldalról származik).