春望

杜甫 (712-770)

国破山河在，城春草木深。

感时花溅泪，恨别鸟惊心。

烽火连三月，家书抵万金。

白头搔更短，浑欲不胜簪。

Chūn wàng

Dù Fǔ (712-770) 

Guó pò shānhé zài, chéng chūn cǎomù shēn.

Gǎn shí huā jiàn lèi, hèn bié niǎo jīng xīn.

Fēnghuǒ lián sān yuè, jiāshū dǐ wàn jīn.

Báitóu sāo gèng duǎn, hún yù bùshèng zān.

Tavaszi remény

Du Fu (712-770)

Az ország elesett, hegy és folyó maradt; 

Tavaszi város a gaz és dudva alatt.

Érzések sodrában virágok könnye hull; 

Fájó a búcsúzás, madárhang ejt rabul.

A harc tüzei három hónapja égnek; 

Arany az értéke otthoni levélnek.

Megritkult, hiányos, ősz hajamba túrok; 

Hajtűmért, sajnos már rég hiába nyúlok.

A vers isz.757 tavaszán született Chang'anban, két évvel az An Lushan-féle lázadás után, amely romba döntötte a virágzó birodlamat. Du Fu hadifogolyként/túszként élt itt hónapokig, magánfogságban, nem börtönben, elzárva a családjától, mindezt azért, mert Du Fu az új császár után akart utazni, hogy szolgálatába álljon, de elfogták. Ekkor mindössze 45 éves volt, a haját ősznek és ritkának írja, valószínűleg a hazája, családja sorsa feletti aggodalom, az éhezés hagytak nyomot rajta. A hajtűt a hivatalnokok tűztek kontyukba, de Du Funak ekkorra már nincs szüksége hajtűre, sem ténylegesen, sem átvitt értelemben. 

Du Fu felesége és gyermekei messze északon, Fuzhouban voltak egy menedékhelyen, hónapok óta nem tudtak egymásról. 

Meghallgatható:

https://www.youtube.com/watch?v=iCwKqC8vJNU&ab_channel=qingshengzhang

A vers korábbi változata Illyés Gyula fordításában: 

Merengés a tavaszon

Tu Fu

Pusztul a nép, de él a hegy, a víz.

Tavasz. Egy virág a főváros is. 

Fut az idő. S könnyem a szirmokon. 

Beh messze estem. Fáj a madárének. 

A hadi-tüzek harmad hava égnek. 

Beh örülnék csak egy hazai sornak. 

Ritkuló, fehér hajam vakarom. 

Nem tartja meg a fésűt sem maholnap. 

Forrás: Klasszikus kínai költők, Második kötet, A VII.századtól a XIX.század végéig, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1967. 155. old.

Kosztovályi Dezső fordításában: 

Merengés a tavaszon

Tu-Fu

Ország bukik, ám a hegy, víz a régi,

tavasz a fűre-fára visszajön, 

hol búcsút mondott a madárka néki,

s virágszirom hullt, mint a tiszta könny. 

...Három hóig, őrtűznél kergetőztem,

most tán falum nyugalmas partja vár. 

...De ősz hajam új meggyérült eközben,

hajtűimet se tartja már. 

Forrás: Li Taj-Po, Tu Fu, Po Csü-Ji versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976, 186.old.