溪居

柳宗元 (773-819)

久为簪组累，幸此南夷谪。

闲依农圃邻，偶似山林客。

晓耕翻露草，夜榜响溪石。

来往不逢人，长歌楚天碧。

Xī jū

Liǔ Zōngyuán

 jiǔ wèi zān zǔ lèi, xìng cǐ nán yí zhé.

Xián yī nóng pǔ lín, ǒu shì shānlín kè.

Xiǎo gēng fān lùcǎo, yè bǎng xiǎng xī shí.

Láiwǎng bù féng rén, cháng gē chǔ tiān bì.

Patakparti ház

Liu Zongyuan (773-819)

Viseltem hivatali hajtűt sokáig; Déli-vadonba száműztek szerencsémre.

Nyugalom. Szomszédomban kertek és tanyák; Mintha lennék hegyek-erdők remetéje.

Hajnalban forgatom a harmatos gyomot; Éjjel evezőm kelt zajt a patak kövén.

Járok-kelek, nem találkozom senkivel; Dalolok, s Chu-ege zölden borul fölém.

Meghallgatható:

https://www.youtube.com/watch?v=YbRsfANpTSk&ab_channel=qingshengzhang

Liu Zongyuan fiatal politikus volt, aki társaival együtt isz.805-ben politikai reformot indította a korrupció és a kapzsiság ellen. A reform azonban néhány hónap múltán megbukott, a császár meghalt, az új uralkodó pedig száműzte a reformerek nyolc vezetőjét - köztük a költőt - a birodalom legelmaradottabb déli határvidékére. A vers írásakor már öt éve élt száműzetésben a Yongzhouban 永州  (mai Hunan tartományban). Felfedezett a vadonban egy patakot, és a partjára épített magának házikót. 

A vers olvasásakor az ember azt gondolná, tényleg boldog ez a költő, hogy ott élhet ahol, hogy nem kell a hivatalban görnyedeznie, de ha ismerjük a történelmi előzetest, hogy neki nagyszabású tervei voltak, úgy már egész más olvasata van a "szerencsére" száműztek összetételnek. Egész másképp értelmezzük azt a nagy magányt, egyedüllétet, amelyet leír a versben, ha tudjuk, hogy ő nem ezt szerette volna. 

Az utolsó sorban a "dalolást" sem egyszerű, nyugodt éneklésként kell elképzelnünk, hanem egy öt éve izolált ember elfojtott feszültésgeinek, dühének, bánatánák heves és hangos kiáramlásaként.

(A magyarázat forrása a https://baike.baidu.com/ oldalról származik). 

A vers korábbi változata Kosztolányi Dezső fordításában: 

A folyó mellett

Liu Cung-Jüan

Hordtam soká taláromat és hivatalnok-kalapom.

Beh jó, hogy most száműzve itt a déli pusztákon lakom.

Szomszédjaim földmívelők, szelid parasztok, aratók,

mig nem mulik el a napom, erdők vendég maradok. 

Hajnalba harmatos rögön vezetgetem gyarló ekém,

estente kis halászbárkám ingó deszkáin lengek én. 

Így élek ismeretlenül, gondolva jókat szépeket,

egy hosszú verset dúdolok és bámulom a kék eget. 

Forrás: Kínai és japán költők, Sziget Könyvkiadó, Budapest, 1999. 95.old.