落花

李商隐 (813-858)

高阁客竟去，小园花乱飞。

参差连曲陌，迢递送斜晖。

肠断未忍扫，眼穿仍欲归。

芳心向春尽，所得是沾衣。

Luòhuā

Lǐ Shāngyǐn (813-858)

Gāogé kè jìng qù, xiǎo yuán huā luàn fēi.

Cēncī lián qū mò, tiáo dìsòng xiéhuī.

Chángduàn wèi rěn sǎo, yǎn chuān réng yù guī.

Fāngxīn xiàng chūn jǐn, suǒdé shì zhān yī.

Hulló virágok

Li Shangyin (813-858)

Pavilonból vendégem végleg távozott; S kiskertemben a virágok vadul hullnak.

Kanyargós ösvényen szétszórva hevernek; Nézem, ahogy a nyugvó Nap felé szállnak.

Megszakad a szívem elseperni őket; Reménykedem, hogy az ágra visszatérnek.

Szép vonzalmuk a tavasz iránt kimerült; Míg rám harmat és könnyáztatta ruhám hűlt.

A versz isz. 851 tavaszán született Nanyuanban (mai Shanxi), ez az év volt a költő életének legsötétebb éve, a vers gyászvers. 

Li Shangyin idején két párt kardoskodott a hatalomért. Li Shangyint a Niu-párt fővezetője támogatta és indította el a karrierjét. Viszont a költő a másik párt (Li-párt) egyik vezérének a lányába szeretett bele, és elvette azt feleségül. Ezért mindkét párt hűtlennek tartotta, és úgy gondolták, politikailag elárulta őket. Ez miatt soha nem kapott magas hivatalt, egész életében alacsony rangú, rosszul fizetett írnokként dolgozott, távol az otthonától. Szegény volt, kiszolgáltatott és senki sem bízott benne.

Li Shangyin imádta a feleségét (az előzőekből is látszik), és nem sokkal korábban felesége, Wang asszony meghalt. Li Shangyin magányosan, gyászolva ült a házának kertjében a tavasz végén, és azt nézte, hogy tép le a szél az utolsó virágszirmokat is a fákról. Li Shangyin vendége a Tavasz maga, nem egy élő ember. A kínai költészetben gyakran nevezik a Tavaszt utazó vendégnek, aki csak rövid időre száll meg az emberek kertjében, majd tovaszáll. De szimbolizálja ez a költő életében a fiatalsága elmúlását, a felesége halálát, aki az életének a tavasza és fénye volt. 

(A magyarázat forrása a https://baike.baidu.com/ oldalról származik) 

Meghallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=H-WeZc5SsxQ

A vers korábbi változata Weöres Sándor fordításában: 

Hulló szirmok

Li Sang-Jin

A díszteremből elment a vendég.

Megzavart szirmok, kertemen végig,

kanyargó útra ferdén peregve,

a nap hullását tánccal kisérik.

Ha elseperném - ó, hogy is tenném?

Bús nézőjüket többé se nézik. 

A szív illata, mint tavasz, elszáll,

marad egy köntös, mely könnytől fénylik. 

Forrás: Klasszikus kínai költők, Második kötet, A VII.századtól a XIX.század végéig, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1967. 299. old.