长干行

                                              李白 (701-762)                                                

其一

妾发初覆额，折花门前剧。

郎骑竹马来，绕床弄青梅。

同居长干里，两小无嫌猜，

十四为君妇，羞颜未尝开。

低头向暗壁，千唤不一回。

十五始展眉，愿同尘与灰。

常存抱柱信，岂上望夫台。

十六君远行，瞿塘滟滪堆。

五月不可触，猿声天上哀。

门前迟行迹，一一生绿苔。

苔深不能扫，落叶秋风早。

八月胡蝶来，双飞西园草。

感此伤妾心，坐愁红颜老。

早晚下三巴，预将书报家。

相迎不道远，直至长风沙。

                                                                                            Zhǎng gàn xíng   

Lǐ Bái (701-762)

qí yī

Qiè fā chū fù é, zhé huā mén qián jù.

Láng qí zhúmǎ lái, rào chuáng nòng qīngméi.

Tóngjū zhǎnggàn lǐ, liǎng xiǎo wú xián cāi,

shísì wèi jūn fù, xiū yán wèicháng kāi.

Dītóu xiàng àn bì, qiān huàn bù yī huí.

Shíwǔ shǐ zhǎnméi, yuàn tóng chén yǔ huī.

Cháng cún bào zhù xìn, qǐ shàng wàng fū tái.

Shíliù jūn yuǎn xíng, qútáng yàn yù duī.

Wǔ yuè bùkě chù, yuán shēng tiānshàng āi.

Mén qián chí xíngjì, yīyī shēng lǜ tái.

Tái shēn bùnéng sǎo, luòyè qiūfēng zǎo.

Bā yuè húdié lái, shuāngfēi xī yuán cǎo.

Gǎn cǐ shāng qiè xīn, zuò chóu hóngyán lǎo.

Zǎowǎn xià sān bā, yù jiāng shū bào jiā.

Xiāng yíng bù dào yuǎn, zhízhì cháng fēngshā.

Changgani ének

Li Bai (701-762)

Első vers

Mikor első hajam homlokom takarta; Virágot szedtem az ajtónk előtt  játszva.

Bambusz-lovacskán fiú jött  lovagolva; Kút körül futkosott, kezében zöld szilva.

Changganban a folyónál már együtt laktunk; Ártatlan és tiszta kisgyermekek voltunk.

Összeházasodtunk tizennégy évesen; Boldogságát sem ízleltem, úgy szégyelltem.

Fejem lehajtva, sötét falnak fordultam; Ezerszer szólt, de egyszer sem válaszoltam.

Tizenöt évesen szememet kihúztam; Vele leszek por és hamu, határoztam.

Hűségünk oszlopát nem rendíthették meg; Ki hitte, hogy sziklán kell várnom férjemet?

Tizenhat évesen messzire utazott; Qutang-szurdokában kelt át zátonyok közt.

Átkelni, májusban, nem szabadott volna! Szánakozva száll az égre majmok hangja.

Ajtóm előtt még lábnyomainak helye; Lépésről-lépésre zöld moha növi be.

A moha vastag, elsöpörni nem lehet; Korán jött az őszi szél, lehullt levelek.

Késő augusztusi sárga pillangók; Párokban megülnek nyugati-kert füvén.

Szívem belesajdul, ha rájuk tekintek; Itt üldögélek, s lassan megöregszem én.

Ha elindulsz Sanba városából végre; Küldj levelet haza, értesíts előre!

A várt viszontlátás tán nincsen túl messze! Eléd megyek én Changfengsha-ig sietve.

Meghallgatható:

https://www.youtube.com/watch?v=1t7fXl2C_1w&ab_channel=qingshengzhang

长干: chǎnggàn: helységnév, a mai 南京 (Nánjīng) városában a Jangce mentén a hajós-kereskedők éltek együtt. Nyüzsgő, gazdag kereskedőnegyed volt. 

Ide tartozik egy történet egy 尾生 (Wěishēng) nevű férfiről, aki híres lett arról, hogy megbeszélt egy találkozót egy hölggyel egy híd alatt. A fiú időben érkezett, de a lány késett. Hirtelen hatalmas áradás jött, a folyó megáradt. Weishang azonban annyira szentül hitte, hogy tartania kell a szavát, hogy ahelyett, hogy elmenekült volna, átkarolta a híd kőoszlopát (抱柱), és hagyta, hogy a víz elnyelje és megfulladjon, semhogy hűtlen legyen az ígéretéhez. A feleség ehhez az "oszlophoz" hasonlítja egész életre szóló hűségesküjüket. 

瞿塘 (qútáng): helységnév, a 长江(Chángjiāng), vagyis Jangce-folyón három nagy szurdok van, egyike a Qutang-szurdok. Májusban a víz megemelkedik, eltakarja a zátonyt, és többször futottak a hajók zátonyra, borultak fel. 南京 és 瞿塘 közti távolság kb. 1225 km.

长风沙(cháng fēngshā): helységnév a Jangce partján, 南京 és 长风沙 közti távolság kb. 300 km, ennyit is menne gyalog a fiatalasszony, ha tudná, hogy épségben ott találja a férjét. 

展眉 (zhǎnméi ): úgy fordítottam, hogy "kihúzta a szemöldökét", de ez az akkori Kínában, ha valaki feszült, szomorú, szégyenkezik, akkor összehúzza a szemöldökét, amikor megnyugszik, boldog lesz, akkor a szemöldöke "kinyílik". Viszont ez nagyon idegen a magyar nyelvtől.  

岂上望夫台 (Qǐ shàng wàng fū tái): Hogy is gondoltam, hogy valaha fel kell lépnem a "Férjet váró szilára/teraszra". Kínában sok helyen álltak régen un. "férjet váró sziklák". A legenda szerint egy feleség éveken állt a szikla tetején, mereven bámulta a folyót, várta a férje hajóját, amíg végül a bánattól kővé vált. 

猿声 (yuánshēng): a majmok éles kiabálása  a Qutang-hágónál a halál szimbóluma. 

A verset egy fiatalasszony narrációjában olvashatjuk, akinek a férje folyami kereskedő (kalmár), aki gyakran száll hajóra és a Jangce veszélyes vizein messzi tájakra utazik, hogy árut cseréljen. Ez a vers a magára maradt kalmárfeleség monológja. 

A házaspár gyermekkoruk óta "egymásnak lettek teremtve", "beleszülettek egymás karjába", és ebből a versből egy idióma származik: 青梅竹马, a zöld szilva és bambuszló - ezt a kifejezést az ártatlan gyerekkori szerelemre használják ma is. 

Li Bai fiatalkori vándorlásai során 24-25 éves kora körül, isz.725 körül írta, amikor Nanjing városába utazott, és teljesen lenyűgözte a környék élete. A folyóparton fekvő Changgan negyed volt Kína egyik legnagyobb és leggazdagabb kereskedelmi és hajós központja. Li Bai saját szemével látta a kalmárok mindennapjait, hallgatta történeteiket. Li Bai maga is gazdag kereskedőcsaládból származott. Az ókori Kína konfuciánus társadalmában a kereskedőket a legalsóbb kasztnak tartották, lenézték őket, Li Bai ezzel a verssel méltóságot próbált teremteni a kalmároknak. Megmutatta, hogy ezek az egyszerű emberek is képesek a szeretetre, szerelemre, hűségre. 

(A magyarázat forrása a https://baike.baidu.com/ oldalról származik).  

A vers korábbi változata Szerdahelyi Istvány fordításában: 

Csang-Kan-i dal

Li Taj-Po

Először hullt a haj homlokomba,

s a kapu előtt szedtem virágot. 

Jöttél egy bambusz-lovon ügetve,

s beszórtad ágyam zöld szilfagallyal.

Gyermekként együtt éltünk Csang-kan-ban,

s gyanakvás nem volt köztünk egyszer se.

Tizennégy évvel elvettél engem,

Szégyenlős voltam, s arcom elfedve

sötét sarokban ültem örökké. 

Ezerszer szóltál, s nem válaszoltam.

Tizenöt évvel kívántam, testünk

vegyüljön össze, mint a sírboltban. 

Szilárd hűségben éltem melletted, 

hogy mentem volna a Vang-fu-hegyre?

Tizenhat évvel elhagytál engem,

a Csü-tang hágón keresztülmenve.

Öt hónap óta felénk se néztél. 

Majmok sírása száll az egekbe.

Ajtónk előtt a friss mohaszőnyeg

távozó lábad nyomát belepte.

Oly vastag, el se tudom söpörni.

Korán jött őszi szélben lomb lebben.

Augusztusban a pillangók sárgák,

párosan szállnak szerte a kertben.

A szivem ezért vergődik annyit. 

Csüggedten ülök, öreges lettem.

A zuhataghoz megyek hajnalban;

leveled várom, s hogy híred halljam.

Ha mehetnék, az út rövid lenne,

eléd mennék a homokvihraban. 

Forrás: Klasszikus kínai költők, Második kötet, A VII.századtól a XIX.század végéig, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1967. 54.old