天净沙·秋思

Ez a vers kivételesen nem Tang-kori, hanem a későbbi Yuan-dinasztia (lásd lenti magyarázatot) egyik költőjének verse. A HSK 5-ös vizsgafelkészítő tankönyvben találkoztam a nevével, és mivel tanárnőm olyan lelkesen mesélt róla, és az alábbi verséről, lefordítottam. 

马致远 (1250-1321)

枯藤老树昏鸦，

小桥流水人家，

古道西风瘦马。

夕阳西下，断肠人在天涯。

Tiān jìng shā·qiūsī

Mǎ Zhìyuǎn (1250-1321)

kū téng lǎo shù hūn yā,

xiǎo qiáo liúshuǐ rénjiā,

gǔdào xīfēng shòu mǎ.

Xīyáng xī xià, duàncháng rén zài tiānyá.

Égtiszta homok; Őszi gondolatok

Ma Zhiyuan (1250-1321) 

Kiszáradt nád, ódon fák, alkonyi varjak.

Kicsinyke híd, csorgó víz, távoli házak.

Hajdani út, kóbor szél, csenevész lovak.

Lenyugvó napfény, világnak végén szomorú alak. 

A Yuan-dinasztiának (1271-1368 (Déli Song-dinasztia után, Ming-dinasztia előtt)) négy nagy író/költő mestere volt. 

1, 关汉卿 Guān Hànqīng 1225-1320 

2, 郑光祖 Zhèng Guāngzǔ 1260-1320, 

3, 白朴 Bái Pǔ 1226-1306, 

4, 马致远 Mǎ Zhìyuǎn 1250-1321.

A fenti vers 5 mondatból és 28 karakterből áll, a Yuan-dinasztiában gyakran használatos versfaragási forma volt, úgynevezett 散曲 (Sǎnqǔ)。

Ma Zhiyuan fiatal korában hatalmas ambíciókkal rendelkezett, de a mongol Yuan-dinasztia hódítása után felfüggesztették a hagyományos vizsgarendszert, és a han-kínai írástudókat teljesen kizárták a kormányzatból, a társadalom legaljára taszítva őket. A vers akkor íródott, amikor évtizedeken át nincselen bujdosóként arra kényszerült, hogy járja a világot, alkalmi munkákból tengődjön. A költő verse azért lett halhatatlan, mert egyetlen panaszos szót sem írt le benne, mégis leírja a teljes magányt, ahogy szomorú alakként megfigyeli a körülötte lévő világot, ami másnak otthon, remény, neki pedig semmi. 

(A magyarázat forrása a https://baike.baidu.com/ oldalról származik) 

Meghallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=Fvg_VrSWqGw