Wang Bo 665 és 668 között írta Chang'anban, amikor még fiatal volt, a húszas évei elején járt, és Pei herceg udvarában szolgált, mint írnok. Du hivatalnok (megyei alkormányzó vagy járásbírósági tisztviselő lehetett) a kollégája és jóbarátja volt. Mindketten utazó tisztviselők voltak, akit a birodalomban ide-oda helyezgettek, és ez a közös sors alakította a barátságukat. Du hivatalnokot ekkor a mai Szecsuán területére vezényelték, ami a 7. században rendkívül veszélyes utazás volt, és több hónapos kimerítő út, még az is kétséges volt, hogy valaha találkoznak e azok, akiket oda küldtek. Wang Bo előtti búcsúversek mind szomorúak voltak, ám ő szakított ezzel a hagyománnyal, és verse optimista hangulatú, azt üzeni, hogy a fizikai távolság nem számít. 

Wang Bo a korai Tang-kor egyik legtragikusabb sorsú költője volt, aki 6 évesen már verseket írt, 16 évesen pedig letette a legmagasabb szintű vizsgát. Karrierje hamar derékba tört, mert egy gúnyirattal kiváltotta Gaozong császár haragját, aki elűzte az udvarból, majd délre utazott, mert gyilkosságba keveredett, és emiatt apját is száműzték. 26-27 évesen a Dél-kínai -tengeren hajótörést szenvedett, és bár kimentették, de vagy már megfulladt, vagy szívrohamot kapott. 

(A magyarázat forrása a https://baike.baidu.com/ oldalról származik). 

A vers korábbi változata Kosztolányi Dezső fordításában: 

Búcsú Tu elöljárótól, akit Su-ba helyeztek

Vang Po

Itt, hol a Fal három határt is alkot

és öt folyó a sűrű ködben egy, 

elbúcsuzunk mi, két főhivatalnok, 

az egyik jobbra, a másik balra megy. 

De míg barátunk nékünk ősi Kína

s szomszéd gyanánt köszöntjük az Eget,

mért tétovázunk vissza-visszaríva,

könnyezve, nyafkán, mint egy kisgyerek? 

Forrás: Kínai és japán költők, Sziget Könyvkiadó, Budapest, 1999. 68.old.