赋得古原草送别

白居易 (772-846)

离离原上草，一岁一枯荣。

野火烧不尽，春风吹又生。

远芳侵古道，晴翠接荒城。

又送王孙去，萋萋满别情。

Fùdé gǔyuán cǎo sòngbié

Bái Jūyì (772-846)

Lí lí yuán shàng cǎo, yī suì yī kūróng.

Yě huǒshāo bù jìn, chūnfēng chuī yòu shēng.

Yuǎn fāng qīn gǔdào, qíng cuì jiē huāngchéng.

Yòu sòng wángsūn qù, qī qī mǎn bié qíng.

Búcsú ősi puszta füveitől

Bai Juyi (772-846)

Az ősi síkságon buja zöld fű nő; Egy év alatt virágzik és elszárad.

Vad tüzek nem perzselik fel teljesen; Életre kel, ha tavaszi szél támad.

Mohón elfoglalja az ősi utat; Smaragdzölddel a holt erődöt befonja.

Újra útjára bocsátom barátom; Dús füvek közt lebeg a búcsú súlya.

A vers egy iskolai vizsgafeladat volt, nem volt mögötte semmilyen fájdalmas elválás, sem barát. Isz. 787 körül írta Bai Juyi, aki akkor kb. 16 éves fiatal volt, és készült a császári hivatalnoki vizsgára. A vers címében a "fude" 赋得 szócska egy ókori vizsgatechnikai szakkifejezés, ami nagyjából annyit jelent: "Kijelölt témára írt vers", a feladat pedig az volt, hogy írjon egy olyan ódát, amely ötvözi a füvek dicséretét a búcsú hangulatával. Tehát ez a vers a költő szabad fantáziáját mutatja. 

Állítólag a 16 éves Bai Juyi elment Chang'anba, a fővárosba szerencsét próbálni, pártfogót találni. Megkeresett egy híres irodalmárt, aki megvetően pillantott a fiatal fiúra, aki átnyújtotta neki versgyűjetményét. Amikor viszont kinyitotta azt, éppen ez a vers volt az első, amit olvasott, és elismerően nyilatkozott róla. Onnantól a fiú elismert költőként lett ismert a fővárosban. 

Az utolsó sorban megjelenik a Wangsun (王孙) kifejezés, amely nemes barátot, írástudót, művelt embert jelent. (Wang Wei 山居秋暝 (Hegyi hajlék őszi este) című versében is felbukkan ez a kifejezés). 

(A magyarázat forrása a https://baike.baidu.com/ oldalról származik). 

Meghallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=zfSTnpAu_vQ

A vers korábbi változata Weöres Sándor fordításában: 

A fű

Po Csü-Ji

Töméntelen fű tág messzeségben

növekszik, elhal mindegyik évben,

sosem irthatja ki a futótűz, 

magasra sarjad tavaszi szélben,

vén országutat fed illatával,

napsütött romra kúszik sötéten...

Rózsa-vitézem, nagy útra küldtek,

mind sír utánad, sóhajtva mélyen!

Forrás: Li Taj-Po, Tu Fu, Po Csü-Ji versei, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1976. 298.old.