送人东游

温庭筠 (812-870)

荒戍落黄叶，浩然离故关。

高风汉阳渡，初日郢门山。

江上几人在，天涯孤棹还。

何当重相见？樽酒慰离颜。

Sòng rén dōng yóu

Wēn Tíngyún (812-870)

Huāng shù luò huáng yè, hàorán lí gù guān.

Gāo fēng hànyáng dù, chūrì yǐng mén shān.

Jiāngshàng jǐ rén zài, tiānyá gū zhào huán.

Hé dāng zhòng xiāng jiàn? Zūn jiǔ wèi lí yán.

Barátom keleti útra indítása

Wen Tingyun (812-870)

Sárga levél hull elhagyott végvárra; Büszkén emelt fővel elhagyod e helyet.

Erős most a szél Hanyang-kikötőben; Kelő nap festi meg a Yingmen-hegyet.

Vajon hány ember vár majd  a folyóparton; Mikor távolból megtérsz a csónakon?

S mi találkozni mikor fogunk végre; Hogy bort ihassunk e nehéz időkre?

Weng Tingyun a késő Tang-kor egyik költője, őt tartják a kínai líra egyik megújítójának. Művelt volt, zseniális zenész és bohém alak, de a magánélete és politikai pályafutása romokban hevert: imádta a bort, a kurtizánokat, folyton gúnyiratokat írt a miniszterekről, és a kormány gyűlölte őt. 

Ez a vers 859 és 862 között született, amikor Wen Tingyungt büntetésből elűzték a fővárosból a mai Hubei tartomány területére. Életének egy sötét és magányos ideje volt ekkor. 

A barátjáról, akiről, akinek a vers szól, nem tudni sokat, valószínűleg egy büszke és ambiciózus fiatalemberről lehet szó, aki elszántan indul kelet felé, hogy szerencsét próbáljon. 

(A magyarázat forrása a https://baike.baidu.com/ oldalról származik) 

Meghallgatható: https://www.youtube.com/watch?v=s34FjfH_V2M