归去来兮辞 

陶渊明 (365-427)

归去来兮，田园将芜胡不归？既自以心为形役，奚惆怅而独悲？悟已往之不谏，知来者之可追。实迷途其未远，觉今是而昨非。

舟遥遥以轻飏，风飘飘吹衣。问征夫以前路，恨晨光之熹微。

乃瞻衡宇，载欣载奔。僮仆欢迎，稚子候门。三径就荒，松菊犹存。携幼入室，有酒盈樽。引壶觞以自酌，眄庭柯以怡颜。倚南窗以寄傲，审容膝之易安。园日涉以成趣，门虽设而常关。策扶老以流憩，时矫首而遐观。云无心以出岫，鸟飞倦而知还。景翳翳将入，抚孤松而盘桓。

归去来兮，请息交以绝游。世与我而相违，复驾言兮焉求？悦亲戚之情话，乐琴书以消忧。农人告余以春及，将有事于西畴。或命巾车，或棹孤舟。既窈窕以寻壑，亦崎岖而经丘。木欣欣以向荣，泉涓涓而始流。善万物之得时，感吾生之行休。

已矣乎！寓形宇内复几时？曷不委心任去留？胡为乎遑遑欲何之？富贵非吾愿，帝乡不可期。怀良辰以孤往，或植杖而耘耔。登东皋以舒啸，临清流而赋诗。聊乘化以归尽，乐夫天命复奚疑！(405)

Guī qù lái xī cí 

Táo Yuānmíng (365-427)

 Guī qù lái xī, tiányuán jiāng wú hú bù guī? Jì zì yǐ xīn wèi xíng yì, xī chóuchàng ér dú bēi? Wù yǐwǎng zhī bù jiàn, zhī lái zhě zhī kě zhuī. Shí mítú qí wèi yuǎn, jué jīn shì ér zuó fēi.

Zhōu yáoyáo yǐ qīng yáng, fēng piāo piāo chuī yī. Wèn zhēngfū yǐqián lù, hèn chénguāng zhī xīwéi.

Nǎi zhān héng yǔ, zài xīn zài bēn. Tóng pū huānyíng, zhìzǐ hòu mén. Sān jìng jiù huāng, sōng jú yóu cún. Xié yòu rùshì, yǒu jiǔ yíng zūn. Yǐn hú shāng yǐ zì zhuó, miàn tíng kēyǐyí yán. Yǐ nán chuāng yǐ jì ào, shěn róng xī zhī yì ān. Yuán rì shè yǐ chéngqù, mén suī shè ér cháng guān. Cè fú lǎo yǐ liú qì, shí jiǎo shǒu ér xiá guān. Yún wúxīn yǐ chū xiù, niǎo fēi juàn ér zhī hái. Jǐng yì yì jiàng rù, fǔ gū sōng ér pánhuán.

Guī qù lái xī, qǐng xī jiāo yǐ jué yóu. Shì yǔ wǒ ér xiāng wéi, fù jià yán xī yān qiú? Yuè qīnqī zhī qínghuà, lè qínshū yǐ xiāo yōu. Nóng rén gào yú yǐ chūn jí, jiāng yǒushì yú xī chóu. Huò mìng jīn chē, huò zhào gū zhōu. Jì yǎotiǎo yǐ xún hè, yì qíqū ér jīng qiū. Mù xīnxīn yǐ xiàng róng, quán juānjuān ér shǐ liú. Shàn wànwù zhī dé shí, gǎn wúshēng zhī xíng xiū.

Yǐ yǐ hū! Yù xíng yǔnèi fù jǐshí? Hé bù wěi xīn rèn qù liú? Hú wèi hū huánghuáng yù hé zhī? Fùguì fēi wú yuàn, dì xiāng bùkě qī. Huái liángchén yǐ gū wǎng, huò zhí zhàng ér yún zǐ. Dēng dōng gāo yǐ shū xiào, lín qīngliú ér fù shī. Liáo chéng huà yǐ guī jǐn, lè fū tiānmìng fù xī yí! (405)

Hazatérés

Tao Yuanming (365-427)

Ó, érjek már haza! Kertemet felveti a gyom! Miért nem érek már haza? Önszántamból lettem saját lelkem szolgája, ezen magányosan miért keseregnék hát? A múltat már meg nem tudom megváltoztatni, viszont a jövőmet még át tudom alakítani. Valójában tévutamon még nem mentem túl messzire, és érzem, amit ma gondolok, az a helyes, a tegnap pedig tévedtem.

Csónakom könnyedén siklik a vízen, ruhámat meg-meglebbenti a szél. Kérdezem az útszéli vándort az előttem álló útról, és sajnálom, hogy a hajnali fény oly kevés. Amikor végre meglátom házam egyszerű kapuját, egyszerre örvendezek és rohanok felé. Szolgáim megörülnek nekem, gyermekeim az ajtóban várnak rám. Az ösvények elhanyagoltak, de a krizantém és a fenyő még mindig életben van. Megfogom kisgyermekeim kezét, és belépek a házba, vár rám ott egy serleg bor. Magamhoz veszem a kupát, és töltök maganak, elmerengve nézem az udvar fáit, arcom felderül. A délre tekintő ablakpárkányra könyöklök, és büszke vagyok szabadságomra, most már belátom, hogy ebben a parányi szobában, milyen könnyen nyugalmat találok.

Mindennapos barangolásaim a kertben csodás örömet okoznak, és noha van kapum, már mindig zárva tartom. Botomra támaszkodva céltalanul bolyongok meg-megpihenve, néha felemelt fővel a messzibe kémlelek. A felhők öntudatlan bújnak elő hegyi hasadékokból, a madár is, ha kimerül a repülésben, hazatér. A nappali fény lassan kihúny, megsimítom a magányos fenyő törzsét, és elidőzöm mellette.

Ó, hadd térjek haza! Hadd hagyjak fel a társasasági élettel, világi kapcsolatokkal! A világ és én ellentétben állunk, miért szállnék újra hintóba, mit is kereshetnék még odakint? Szívesen hallgatom rokonaim szeretetteli szavait, zene és a könyvek között örömöm lelem, és eloszlik bánatom. A parasztok hírül adják, hogy beköszöntött a tavasz, és a nyugati földeken munka adódik. Néha ponyvás kocsit készíttetek elő, néha magányos csónakban evezem. Egyszer eldugott vízi utakat követek mély völgyekben, másszor bejárok rögös dombokat. A fák élettel telin virágba borulnak, a források csörgedezni kezdenek. Csodálom a természet minden lényét, hogy mind tudja az időt, és megráz, hogy az én életem lassan a végéhez közeleg.

Nincs mit tenni! Testünk e világban átmenetileg száll meg csupán, vajon még mennyi időre? Miért ne követném a szívem szavát, sorsra bízva magam, akár maradok még, akár jöjjön az elmúlás. Miért is loholnék tovább zaklatottan, hová akarok még eljutni? Nem vágyom gazdagságra és hivatalra, nem remélem a halhatatlanság birodalmát sem. Magányosan útra kelek, élvezve a kellemes napot, olykor botom földbe szúrva kapálgatok. Felmegyek a keleti dombtetőre, és a szélbe kiáltok, tiszta folyó mentén verset írok. Egyszerűen csak rábízom magam a természet sodrására, amíg el nem múlik éltem, elfogadom az Ég akaratát, miért aggódnék tovább? (405)

Tao Yuanming Hazatérés című művére, Chang Jian 常建 , Meghívom Wang Changlingt és Zhang Fent E'zhuba 《鄂渚招王昌龄张偾》 című művében találtam utalást. (Utalt sor: 二贤归去来 (Èr xián guī qù lái) Ti kettő bölcsek, térjetek hát haza)

Tao Yuanming 405-ben végleg búcsút vett hivatalos politikai pályájától ezzel a művel. Ez a személyes szabadságnyilatkozata. A hazatérésének konkrét kiváltó oka az volt, hogy akkoriban egy kis járás vezetője volt, amikor egy korrupt ellenőrt küldtek a járásba, aki előtt hajbókolnia kellett volna. Erre egyszerűen nem volt hajlandó, ("nem hajlok meg öt mérő rizsért" 吾不能为五斗米折腰) és másnap lemondott, és hazament. Útja során írta meg ezt a művet. Rájött, hogy a megélhetésért, társadalmi rangért cserébe fel kéne áldoznia a belső tisztaságát, és azt mondta, hogy ennél a kétkezi munka is tiszteletreméltóbb és nemesebb, mint a szolgalelkű hivatali lét.

Ez a mű egy fogadalom, amely alapján az író felégette maga mögött a hidakat, hogy soha nem megy vissza többet a császári udvarba. Ekkor 41 éves volt. Hátralévő 22 évében (éhinségek, tűzvész, szegénység ellenére) valóban hű maradt ehhez a fogadalmához, nem vállalt hivatalt.

A címet kissé másképp is lehetne fordítani az írásjegyek alapján:

归去来 (hazatérés, visszatérés) 兮 (ó, haj) 辞 (műfajmegjelölés, ének, óda, rapszódia).

Pl. Óda hazatérésemről; Visszatérésem óhaját kifejező ének, stb.

Ebben a prózában vannak nagyon híres mondatok, amelyek a kínaiak ma is gyakran használnak: 

云无心以出岫，鸟飞倦而知还. (Yún wúxīn yǐ chū xiù, niǎo fēi juàn ér zhī hái). A felhők öntudatlan bújnak elő hegyi hasadékokból, a madár is, ha kimerül a repülésben, hazatér. (gyakran idézett kínai klasszikus sor).

欣欣向荣 (xīnxīn xiàng róng) A fák élettel telin virágba borulnak (ez egy chengyu, a tavaszi frisseségének, lendületes, pozitív fejlődésnek, életteli megerősödésnek ábrázolására használják).

登东皋以舒啸 (Dēng dōng gāo yǐ shū xiào). Felmegyek a keleti dombtetőre, és a szélbe kiáltok (remeték szokása volt a hegytetőről a szélbe kiáltani, de ma is gyakran találkozni ezzel a jelenettel filmekben).

Meghallgatható:

https://www.youtube.com/watch?v=DD4opMOK0lI

A szöveg korábbi fordítása Eörsi István fordításában (vers formában)

Ének a Hazatérésről

Tao Jüan-Ming

Hazamegyek, vágyam hazavon!

Mielőtt a földet-kertet belepi a gyom!

Szívemet a testem rabjává tettem,

de tovább miért is tűrjem bánatom? 

A multakat már nem változtathatom meg,

de a jövendőt még alakíthatom. 

A tévelygés útján nem jutottam messze,

ma van igazam s nem tegnap, jól tudom. 

A csónak mind messzebb ring a könnyű szélben,

lengeti ruhámat gyöngéd fuvalom. 

Utazóktól kérdem: mily út áll előttem

s bánt, hogy gyenge még a nap e hajnalon. 

Megpillantom régi kalyibám!

Máris futok felé boldogan. 

Szolgák jönnek elém örömest,

kicsiny fiam vár a kapuban. 

A krizantém s a fenyő a régi, 

de az ösvény virul gyomosan.

Kisfiammal belépek a házba,

s lám, a kupám borral teli van. 

Töltögetek, nézem az udvari fákat,

s arcomra derűs kedv sugara suhan. 

A déli ablakba támaszkodom büszkén, 

testem nyugodt, könnyű, indulattalan. 

A kertben sétálok naponta örömmel,

s kapum, bár megépült, mindig zárva van. 

Nádbottal kezemben járok, meg-megállok,

kémlelem a távolt hosszan, gondosan. 

A fáradt madár is tudja, hova szálljon,

csúcson ül a felleg örök-biztosan. 

Gyöngébben sugárzik már a lebukó nap,

állok egy fenyőnél mozdulattalan. 

Hazamegyek, vágyam hazavon!

Nem vándorlok többé, nem ismerkedem. 

A világ megy jobbra, én ballagok balra, 

tovább mért kocsiznék, szegény idegen?

Szeretek baráti körben beszélgetni, 

gondomat oszlatja könyvem, hangszerem. 

A parasztok hírüladják a tavaszt, 

s kezdődik a munka már a földeken. 

Van, ki baldachinos kocsijába ül be, 

van ki maga evez inkább kecsesen. 

Kies helyen járok, vízmosások mélyén, 

vagy sziklákat mászok, át a nagy hegyen. 

A fák örvendezve várják virulásuk, 

a forrás megindul - öröm énnekem, 

hogy minden dologra sor kerül időben,

s életem változó árját élvezem.

Forrás: Klasszikus kínai költők, Első kötet, A kezdetektől a VI.század végéig, Európa Könyvkiadó, Budapest, 1967, 537.old.

Erre vágyom, semmi másra!

Ha csak testemre hagyatkozom, 

meddig bírok élni itt vajon? 

Mért nem inkább a szivemnek szavát követem?

Miért sürgök? Tétova lelkem hova von?

Gazdagságra, nemességre,

sem a "lelkek falujába" nem vágyakozom. 

Szeretek szép reggel egyedül sétálni, 

s gyomlálgatni néha, letéve botom. 

A keleti dombon vígan fügyörészek, 

verset költök erdő patakpartokon. 

Ős törvényt követve térek a halálba,

ámde addig az örömök borát kortyolom.